A múlt hetet a világ legviccesebb országában, Nagy-Britanniában töltöttük Nógrádi klubtársammal. Vicces a fordított közlekedés. Viccesek a folyamatosan poénkodó emberek. És vicces, hogy a világ második legrövidebb könyve “A Német Humor Ezer Éve” után a “Nagy-Britannia Legjobb Ételei”.
A helyzet tényleg nem rózsás. Az átlag munkanap ebédszünete úgy telik, hogy az ember leheveredik a fűbe, majd elfogyasztja a Sainsbury’s-ben reggel vásárolt “Meal Deal” szendvicset. 50 fél szendvics közül lehet választani, és mindegyik pontosan ugyanolyan íztelen.
Szerencsére a britek is érezték kultúrájuk e fogyatékosságát, és ezért jól gyarmatosították a világ nagy részét, és különösen Indiát. Ennek köszönhetően mára az indiai curry vált a brit nemzeti étellé. Sajnos még mindig egy újabb római hódítás szükségeltetne ahhoz, hogy meghonosodjon az olasz mindennapi élet alapkövének számító “Neva eva eva eet shitta”.
De kanyarodjunk vissza Indiához, egész pontosan Royal Leamington Spa legjobb indiai étterméhez, a Kismethez. A csatni tunkolása közben a séf többször rákérdezett, hogy biztos Vindaloo erősségűre kérjük-e a főételt. Megnyugtattuk, hogy egy budapesti csili klub tagjaival áll szemben. Erre felcsillant a szeme, és gyorsan hozott nekünk még két csatnit, az egyik egy sötétbordó, nagyon erős, édeskés csililekvár szerűség volt, a másik egy élénkpiros, magokat is tartalmazó Naga szósz, melynek erejére és zamatára nincsenek szavak.
Mikor legnagyobb meglepetésére mindkettő elfogyott, a főnök azonnal szívébe zárt minket, és a főételhez kihozott egy ajándék tál szószt, amelynek felezési ideje mindössze néhány óra lehetett. Ez utóbbi már nem fogyott el, pedig erősen öblögettünk India kedvenc sörével, a Kingfisherrel. A séf úr ahhoz is ragaszkodott, hogy az eseményt megörökítsük, a radioaktív szósz jobb alul:
Indiai séf, indiai sör, radioaktív indiai szósz
Ráadásként hazafelé vánszorogva az alábbi intézményre leltünk:
Testvérintézmény